Honfy Agnes Ilona - Amikor a hold eltakarja a napot

Az egyik k�rbej�r, pontosan, mindig ugyan�gy.
A m�sik szesz�lyes, folyton v�ltozik.
�r�k t�rsak az �gbolton, �r�k ellenfelek.
�s n�ha a hold eltakarja a napot. 

A bar�tom volt. Nem tudtam r�la, mi a kedvenc itala, mikor van a sz�let�snapja, vagy mondjuk azt, hogy t�ssz�g-e a kutyasz�rt�l, �s azt hiszem, ezzel � is ugyan�gy volt velem kapcsolatban. T�l ritk�n tal�lkoztunk ahhoz, hogy ilyen jelent�ktelen dolgokr�l besz�lgess�nk. 
M�gis jobban ismert engem b�rkin�l, s �n is mindenki m�sn�l jobban ismertem �t. 
Szinte mindenben k�l�nb�zt�nk, ez�rt a besz�lget�seinket ink�bb �d�z vit�knak kellene h�vnom. 
� szenved�lyes volt �s sz�rakozott. �n szerettem magamat nyugodtnak �s �sszeszedettnek tudni. � lelkesedett minden�rt, ami r�gi. �n minden�rt, ami �j. Engem megkereszteltek, �t nem. �n hitetlen fels�bbs�ggel csak nevettem mindenf�le vall�sos �h�taton. � minden vall�sb�l �sszecsipegette mag�nak, ami �pp a kedv�re val� volt. 
Egy dologban azonban nagyon hasonl�tottunk: egyform�n makacsul v�dt�k a magunk igaz�t. A tal�lkoz�saink rendszerint �gy v�gz�dtek, hogy az egyik�nk – �ltal�ban � – d�h�sen felpattant, �s k�sz�n�s n�lk�l fak�pn�l hagyta a m�sikat. 
Egy este, amikor k�r�l�tt�nk a t�rsas�g nagyszer�en mulatott, mi pedig m�g el�g j�zannak �rezt�k magunkat az �jabb �sszecsap�shoz, letelepedtem mell�, �s v�rtam. 
– Bes�t�tedett – mondta nagy sok�ra. 
– Igen, �ltal�ban ez szokott t�rt�nni a nap v�g�n. Vagy ma m�sra sz�m�tott�l? 
– Azt hiszem, mi emberek valaha szerett�k a s�t�ts�get – ringatta mag�t abba a l�rai hangulatba, ami annyira jellemz� volt r�. – �jszaka volt, a hold vil�g�tott nek�nk. Vad�sztunk, t�ncoltunk �s szeretkezt�nk a holdf�nyben. Azut�n valaki elvetette az els� magot, �s onnant�l kezdve a napot kellett im�dni. Nem volt m�r t�nc a csillagok alatt, csak kem�ny munka nappal �s kimer�lt alv�s �jjel. Elfelejtett�k, milyen puha �s biztons�gos az �jszaka. Elfelejtett�k a holdat. 
– Dehogy felejtett�k. N�zd csak! – mutattam k�rbe a seregnyi csillog� szem�, a zene �tem�re egym�s karj�ba simul� p�rra. – Vad�szunk, t�ncolunk, szeretkez�nk ma �jjel. Illetve �n nem, mert most �ppen mindh�romhoz t�l f�radt vagyok, �s egy kicsit be is vagyok cs�pve. 
– Ugyan! – legyintett. – Ez az �jszaka m�g halv�nyan sem eml�keztet arra, amilyen r�gen volt, az els� emberek idej�ben. Ma m�r f�lelemmel teli az �j. 
– �ppen ford�tva! – lep�dtem meg. – A f�lelem egy atavisztikus �szt�n, ami harmincezer �ve m�g nagyon is j� szolg�latot tett a holdf�nyben ugrabugr�l� �sembereknek, amikor az els� gyan�s hangra hanyatt-homlok menek�lni�k kellett. 
� a szokottn�l is szel�debben hallgatott. 
Megvontam a v�llamat, �s folytattam: 
– Ma m�r nincs okunk f�lni a s�t�tt�l. A f�lelem �rz�se persze m�g benn�nk �l. Van a j� f�lelem, ami hasznos, mert a k�zeli vesz�lyre figyelmeztet. Ez volt az �v�k, az �s�k�. Bel�le korcsosult el a mi�nk: az ismeretlent�l val� f�lelem, aminek az egyetlen oka a buta babon�kban rejt�zik, amiket mi gy�rtottunk magunknak, �s amit az okos ember, mihelyt kin�vi a gyerekkori fant�zi�l�sokat, le is tud gy�zni mag�ban. 
– Az olyan okos ember, amilyen te is vagy, igaz? – gyulladtak gunyoros f�nyek a szem�ben. 
– Igen. Az oktalan f�lelem nem fog rajtam – jelentettem ki. – Rajtam ugyan nem. 
Megint hallgatott egy darabig, hogy alaposan megfontolhassa a k�vetkez� mondatait. K�zben olyan �that�an n�zett r�m, hogy zavaromban �nk�ntelen�l is visszatartottam a l�legzetemet. 
– Mi van akkor, ha a s�t�ts�gt�l val� f�lelem, amit a zsigereinkben �rz�nk, jogos? – k�rdezte v�g�l. – Ha az �szt�neink olyankor arra figyelmeztetnek, hogy n�lunk er�sebb, �gyesebb l�nyek vad�sznak r�nk? 
– Er�sebbek �s �gyesebbek is az embern�l? – mentem bele a j�t�kba. – Ha l�tezn�nek ilyen l�nyek, tudn�nk r�luk, hiszen a k�zel�nkben kellene �lni�k, hogy vad�szhassanak r�nk. 
– Igen! K�zt�nk vannak, csak nem ismerj�k fel �ket, annyira hasonl�tanak r�nk. Mert ezek olyan l�nyek, amik bel�l�nk lettek. 
M�r sejtettem, mire akar kilyukadni, �s �gy v�ltem, csak tr�f�l, a t�relmemet teszi pr�b�ra. 
– Elindult�l valami r�g meghaladott jungi�nus elk�pzel�sb�l, ahonnan hova m�shov� vezethet az �t, mint a hom�lyos miszticizmusba? – nevettem. – �llj meg, miel�tt emberfeletti teremtm�nyeket, v�rsz�v�kat �s m�s �l�halottakat kezdesz nekem emlegetni! 
A legnagyobb meglepet�semre komolyan vette, amit mondtam, �s komolyan is v�laszolt: 
– Nem �ll�tom, hogy ilyen l�nyek l�teznek. Csup�n azt k�rdezem, hogy mi�rt z�rjuk ki eleve a l�tez�s�ket? Nappal esz�nkbe sem jutnak, de ha elj�n az �jjel, t�rt�neteket mondunk r�luk, csod�ljuk �ket, �s ha fura neszek �brednek a s�t�tben, f�l�sen meglapulunk… 
– �n azt�n nem – vetettem k�zbe. 
– Sok hihetetlen dologr�l kider�lt m�r, hogy igaz. A F�ld g�mb�ly�, a mesebeli Tr�j�t ki�st�k, a j�gik meg�ll�tj�k a saj�t sz�v�ket. 
– Most meg Hamletet j�tszol, �s �n lenn�k a te Horati�d. M�skor ker�lni szoktad az ilyen k�zhelyeket. Sokat itt�l, menj haza! 
� azonban m�g maradt, �s tov�bb besz�lt: 
– A holtak felt�mad�sa a nyugati vall�sok alapvet� eszm�je. Nem aposztrof�lhatod buta babonas�gnak, ami sz�z- meg sz�zmilli� ember sz�m�ra mindennapi val�s�g. 
– Pedig azt teszem – feleltem. – Az �sz�vets�g a korabeli t�rt�nelmi esem�nyek �s az akkoriban divatos hiedelmek �gyetlen�l �sszeforrasztott elegye. Az �jsz�vets�g pedig nem m�s, mint �kereszt�ny propaganda. 
A bar�tom lehunyt szemmel ingatta a fej�t. 
– Tudod, mi a legszomor�bb, te napim�d�? – k�rdezte halkan. – Hogy csak a szavakra figyelsz, �s nem a mondanival�ra. 
Ez volt az utols�, egyben a legr�videbb �s a legk�l�n�sebb vit�nk. Egyszer sem emelt�k fel a hangunkat, nem csapkodtuk az asztalt, �s a v�g�n egyszer�en elhallgattunk mind a ketten. 
� fel�llt, csendesen j� �jszak�t k�v�nt, az ajt� fel� indult. 
– Vigy�zz, el ne marja a torkodat odakinn egy �jjeli vad�sz! – ki�ltottam ut�na. 
Egy pillanatig habozott, a keze a kilincsen, de nem fordult h�tra. Csak sz� n�lk�l elt�nt az �jszak�ban.

   
Ezut�n hossz� ideig nem l�ttam �t. Val�ban elt�nt, mintha a f�ld nyelte volna el. Hi�nyzott. 
M�gnem egy reggelen – egy korai nyarat �g�r�, ver�f�nyes reggelen – szembe nem tal�ltam magam vele az utc�n. Elment mellettem. T�tova lass�s�ggal, szinte a falhoz simulva haladt, a v�lla megg�rnyedt, a fej�t a f�ldre horgasztotta, �s a friss, tavaszi meleg ellen�re hossz� t�likab�t volt rajta. 
Nem, ez nem lehetett az �n bar�tom. 
De a kab�t, a mozdulat, ahogy a k�t kez�t a zseb�be dugta, a l�pteinek ritmusa mind-mind ismer�s volt. Megfordultam, a nev�n sz�l�tottam – meg sem hallotta. Pedig � volt, most m�r biztos voltam benne. Ut�naeredtem, magam fel� ford�tottam. 
– Jesszusom, borzalmasan n�zel ki! – szakadt ki bel�lem. 
Laposan, alulr�l pislogott fel r�m, karj�val erny�t form�lva a homloka el�. A haja f�s�letlen�l hullott a szem�be, �rny�kba bor�tva s�patag arc�t. A sz�ja v�rtelenre fakult, olyan er�sen szor�totta �ssze. A ruh�i sz�nalmasan l�gtak rajta, mintha ki tudja, mi�ta koplalt volna. V�ll�ra tett tenyerem alatt az eg�sz teste f�z�san reszketett. 
– Csak nem vagy beteg? – k�rdeztem. 
– J�l vagyok – suttogta rekedten, amivel v�gk�pp meggy�z�tt az ellenkez�j�r�l. 
– Merre tartasz? 
– Haza… M�r haza kellett volna �rnem. 
– Elk�s�rlek – k�z�ltem ellentmond�st nem t�r�en. 
Egy r�gi, apr�cska h�zban lakott egy hasonl�an apr� kert k�zep�n, amiben gazdagon burj�nzott a borosty�n, �s a bej�rathoz vezet� l�pcs� legals� k�foka omladozott. Bent s�r� f�lhom�ly fogadott, de a bar�tom nem engedte, hogy sz�th�zzam a s�lyos f�gg�ny�ket. 
– Kiss� �rz�keny a szemem mostan�ban – magyar�zta. 
Az otthona mened�k�ben m�r kor�ntsem t�nt olyan elveszettnek, mint odakint. Ak�r egy macska, magabiztosan ker�lgette a szanasz�t hever� sz�keket, asztalk�kat �s a f�ldre h�nyt k�nyvkupacokat. 
Egy poh�r v�zzel t�rt vissza. El�reny�jtott karral botladoztam fel� a s�t�tben. � megk�ny�r�lt rajtam, lenyomott egy fotelbe, �s felkattintott egy s�rga f�ny� olvas�l�mp�t. 
– Ez minden, amivel megk�n�lhatlak – ny�jtotta nekem a poharat. – A konyh�m teljesen �res. 
– Pedig nem �rtana enned valamit – jegyeztem meg. 
– Igen, igazad van – villant r�m a szeme. – �hes vagyok. 
Hirtelen fel�m hajolt, �n �hatatlanul h�trah�k�ltem el�le. Karmokk� g�rb�l� ujjai lecsaptak a csukl�mra, �s egy v�gtelen pillanatig maradtunk �gy: �n a karossz�k t�ml�j�hoz pr�selve, � pedig k�zel, nagyon k�zel, az arca az arcom mellett, hogy forr� l�legzetem hideg b�r�nek �tk�z�tt, �s onnan �ramlott vissza �nr�m. 
– Jobb lenne, ha most elmenn�l – h�z�dott lassan h�tra. 
Elfordult, a szem�t lehunyta, az el�bb m�g az �ny�re vont ajkait megint �sszetapasztotta. 
Kapkod� siets�ggel t�p�szkodtam fel, �s minden m�lt�s�gomat h�trahagyva botork�ltam az ajt�hoz. Igyekeztem k�zben nem venni tudom�st a sz�vem ijedt dobog�s�r�l. 
A kinti napvil�gba �rve azonban er�t vett rajtam a menek�l�sem felett �rzett sz�gyen �s a bar�ti k�teless�gtudat. Visszan�ztem: � a m�ly �rny�kban �llt er�sen hunyorogva, az ajt� f�j�ba kapaszkodva. �n kint a f�nyben, k�zt�nk a nyitott ajt�. 
– Ne maradjak m�gis? Nincs sz�ks�ged valamire? 
Megr�zta a fej�t. 
– Csak menj el gyorsan a k�zelemb�l, k�rlek! 
Elindultam, de minden m�sodik l�p�s ut�n megfordultam. 
� nem mozdult az ajt�b�l, m�g a kertkapuhoz nem �rtem. 
– H�tlenek lett�nk a holdhoz �s az �jszak�hoz, �s meglakoltunk �rte – hallottam f�radt hangj�t. – A s�t�ts�g m�r �j gyermekeket d�delget. Menj innen, napf�ny fia, �s vigy�zz nagyon magadra!

   
A szavai m�g sok�ig ott keringtek a fejemben. Mit jelentsen ez? – t�prengtem. A magyar�zat, amit tal�ltam, cseppet sem volt az �nyemre, igyekeztem h�t nem gondolni r�. 
De amit nappal tagadtam, �lmaimban szabadon k�s�rtett. A bar�tom arca nemsok�ra m�r �gy lebegett el�ttem, mint halv�ny hold a koromfekete �gen. Menek�lj el�lem, nap szolg�l�ja! – nevetett r�m. 
Ez az �lomk�p �szrev�tlen alattomoss�ggal az �brenl�t j�zans�g�ba is belopta mag�t, �s elnyomott maga mellett minden m�s gondolatot. A k�lvil�g t�rt�n�sei lassacsk�n nem voltak k�pesek �tverekedni magukat hozz�m a zavaros k�pzelg�sek k�df�gg�ny�n.

   
N�h�ny nap m�lva k�l�n�s csomagot k�zbes�tettek nekem. A nevemet a bar�tom cikorny�s bet�ivel �rt�k r�. A meglepet�st�l le kellett �ln�m, a hossz�k�s dobozb�l ugyanis egy fesz�let �s egy kihegyezett kar� ker�lt el�. 
Azon az �jjelen megint vele �lmodtam. Holdarca lesz�llt hozz�m a magasb�l, �s moh�, s�rga szemfogakat villogtatva kapott a nyakam fel�. Verejt�kben �szva �bredtem, az �sszes l�mp�t felkapcsoltam, azut�n hajnalig �beren virrasztottam a fesz�letet �s a kar�t szorongatva. 
Tudtam, mi�rt k�ldte �ket. Hogy megv�dhessem magam t�le, ha az �hs�ge legy�zi az akarat�t, �s elj�n �rtem. 
Az ablak�veg m�g�l lestem a napkelt�t. A gyenge sugarak v�giglop�ztak a v�ros sz�k utc�in, egyre er�s�d� t�z�kkel �bresztgett�k az alv�kat. 
Akkor elhat�roztam, hogy m�g aznap lesz�molok a f�lelmeimmel, �s megl�togatom a bar�tomat. A fesz�letet �s a kar�t is magammal viszem, szigor�an csak az�rt, hogy visszaadjam neki ezeket a furcsa aj�nd�kokat. Val�j�ban persze biztons�ggal t�lt�tt el a tudat, hogy a kezem �gy�ben lesznek, ha a dolgok rosszul alakuln�nak. 
Er�ltetett elsz�nts�ggal l�pdeltem �t kertj�nek elvadult �gy�sain. A h�z ablakait bedeszk�zt�k. Az ajt�t nyitva tal�ltam. R�snyire bel�ktem, beki�ltottam – semmi. Elk�lt�z�tt volna? 
Nagy leveg�t vettem, bel�ptem. 
A villanykapcsol� tomp�n kattant, f�nyt nem gy�jtott. M�gsem honolt vak feketes�g a szob�kban. Gyerty�k l�ngja lobogott szesz�lyesen. Eszerint � m�g itt lakott. A szeme pedig m�r a l�mpaf�nyt sem b�rta. 
Szob�r�l szob�ra j�rtam. A bar�ts�gos rendetlens�g, a szertehagyott, kedves limlomok nem voltak sehol. Komor hangulat uralkodott a h�zban, mintha egy ravataloz�ban lettem volna. Hideg k�szott felfel� a gerincemen, azon voltam, hogy sarkon fordulok, �s sz�gyenszemre elfutok. 
Hatalmas d�ng�ssel valahol a h�tam m�g�tt becsap�dott a bej�rati ajt�. 
�sszerezzentem, fesz�lten a cs�ndet f�leltem. 
Az � sz�pen zeng�, testetlen hangja sz�l�tott meg: 
– �dv, Horatio! Szellem j�r t�n a v�rfokon? 
R�m�lten fordultam k�rbe. Nem l�ttam, hol van. Ugyanakkor egym�s ut�n ellobbantak k�r�l�ttem a gyerty�k. 
– Teh�t hajland� vagy v�gre hinni nekem. K�s�, sajnos m�r k�s�… – hallottam. 
Ott volt a szob�ban, velem! 
Megdermedt az ereimben a v�r. A l�bam alig engedelmeskedett, de siker�lt kih�tr�lnom a szoba ajtaj�n. Bev�gtam magam m�g�tt, �s nekivetettem a h�tam. 
– Mi�rt j�tt�l vissza? Hiszen adtam neked egy es�lyt. Figyelmeztettelek. 
A hang karny�jt�snyi k�zelb�l j�tt, �s ebben a helyis�gben is kezdtek kialudni a l�ngocsk�k. 
– Sajn�lom, amit tenni fogok veled, de �hes vagyok. Tudod te, milyen az, folyton �hezni? 
Szomor� s�hajt �s l�gy �rint�st �reztem az arcomon. Az utols� gyertya f�ny�n�l �szvesztve iramodtam a bej�rathoz vezet� folyos� fel�. Nekimentem egy k�nyvszekr�nynek, sz�keknek, a falnak, �tt�rtem a sz�rnyasajt� �veg�t. F�jdalmas horzsol�sokat szereztem, az �vegszil�nkok �sszevagdostak �s ezernyi v�rpatakot fakasztottak rajtam, de diadalmas ki�lt�ssal �rtem ki a napf�nyre, ahova, tudtam, nem k�vethet. 
Megfordultam, �s megk�nnyebb�lve, cs�fond�rosan mosolyogtam r�. 
� is mosolygott, �s az �gre mutatott. 
T�k�letes volt az id�z�t�se. A napot, az �r�t, a percet, az eg�szet el�re kitervelte. Ismert engem, tudta, hogy j�nni fogok. � volt a vad�sz, �n a vad, �s bes�t�ltam a csapd�j�ba. 
Odafenn a hold a nap el� k�szott. 
A vad�sz csak erre v�rt. A d�li sz�rk�letben elindult fel�m. 
V�kony kab�tom alatt a kezem a fesz�letre fon�dott. El�r�ntottam. 
– Istent�l el�tkozott teremtm�ny, pusztulj a szemem el�l! 
Csod�lkoz�s �s der� keveredett az arckifejez�s�ben. 
– H�t ezt is magaddal hoztad? �s istent emlegeted, te, az �r�k hitetlen? 
Egyre k�zeledett, remeg� kezemb�l hanyag mozdulattal s�p�rte ki a keresztet. 
– Legyen most m�r v�ge a j�t�knak! – nevetett. – Nem akarlak tov�bb k�nozni, �n szeg�ny, haland� bar�tom. 
Felord�tottam, �s ebben az ord�t�sban benne rezgett az �ld�z�tt pr�da hal�lsikolya, a zsigereim m�ly�n megb�v� �si retteg�s, a v�gs�, tehetetlen elkesered�s. 
Bel�d�ftem a kar�t. 
A hold m�g�l kibukkant a nap. L�ngsugarai v�gigcir�gatt�k a f�ldre rogy� testet. 
V�r�s volt a v�re, v�r�sen, melegen bugyogott el� a mell�b�l. 
Nem voltak nagy, hegyes szemfogai, nem a hold fagyos lehelete h�t�tte halott-hidegg� a b�r�t, nem �gette �t hamuv� a napf�ny. Sosem akart b�ntani engem. 
A bar�tom volt. �lt, �s �n meg�ltem. 
F�tyolos szem�t r�m emelte, utols� lehelete alig hallhat�an rebbent fel�m: 
– Az�rt, valld be, f�lt�l egy kicsit…

2004.